They don't know about me
Mikor kicsi voltam, ügyvéd akartam lenni, egy kertes házban élni a férjemmel. Tíz évesen nem tudtam, mit válaszoljak. 2 évvel később újra kérdezték.
- Mi akarsz lenni?
- Láthatatlan. – suttogtam ezeket a szavakat 12 évesen. Ennek megvolt az oka. Nem voltam mindig az a boldog lány, aki most vagyok. Ötödikben mi voltunk a kicsik, a senkik abban az iskolában… Bár nem is nevezném annak… Eleve kisméretű vagyok, így könnyű célpont lettem, plusz dolog, ha barátnőd elárul.
Annyira boldognak éreztem magam, hogy „fentebb” kerültem. De ez csak pár hétig tartott. Szeptember végén láttam egy fiút. Egy évvel volt idősebb nálam. Barna haj, szem, kisfiús arc. Az akkori énemnek az „ideálja”. A legjobb barátnőmnek elmondtam egy hónappal később, hogy szerelmes vagyok abba a fiúba. Másnap reggel olyan furcsa volt minden. Amint beléptem az ajtón, minden szem rám szegeződött. Nem foglalkoztam vele. Az osztályomból pár ember beszélt csak velem. A többi nevetett, kibeszélt. Mivel elhatároztam, hogy elmondom a fiúnak, mit is érzek, kimentem az udvarra, mert mindig ott ült a barátaival. Vettem egy nagy levegőt és odamentem hozzá, majd félrehívtam.
- Szia…. ismerlek? – húzta fel a szemöldökét.
- Szia.. Nem. Tudom, furcsának fog hangzani, főleg úgy, hogy nem ismersz, és én se téged….de…….Szeretlek. – egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd újra felnéztem rá. Egy darabig csak nézett, nem mondott semmit.
- Sajnálom. – mondta, majd utólag még rám pillantott és elment. Álltam ott, mint egy cövek.. Aznap kezdődött az egész. Onnantól kezdve a napjaim pokoliak voltak. Ha nem csúfoltak, akkor bántottak a barátai vagy az ismerősei. Hol fizikailag ejtettek rajtam sebeket, hol lelkileg. Az utolsó jobban fájt, mint a testi fájdalom. Nem voltam csúnya, de modell lány sem. Átlagosnak mondhattam magam. De amiket mondtak, minden önbizalmam elveszett. Év végén történt velem egy baleset. Az a lány okozta, aki szintén szerette azt a fiút. Az iskola előtt voltam és vártam, hogy az autók elmenjenek. Odajött hozzám és vitatkozni kezdett velem. Nem szóltam semmit, csak hallgattam. Az egyik pillanatban viszont kilökött az úttestre. Röviden annyi, hogy fél évig forrt a csontom össze, és két hónapig nem végezhettem testmozgást. Négy hónap az ágyban, és újabb négy hónap döcögve. Ez persze meglátszott rajtam. Nem is járhattam táncra vagy futni, pedig imádom mindkettőt. Hatodikban csillapodott ez az egész mizéria. Az osztályommal nem volt jó kapcsolatom, bár senkinek sem. Egy barátom maradt csak. Nikolett. Ő mellettem maradt, mikor más nem. Az utolsó két általános évemet a Szentendrei gimnáziumban végeztem. Megismerkedtem egy nagyon aranyos lánnyal, akivel rögtön szoros barátságba kerültem. Az új osztályomat imádtam és mindenkivel jó kapcsolatot létesítettem. Hamar elment az év. Nyáron lefogytam az ideális súlyomra és boldog voltam. Újra elkezdtem a táncot és jártam futni is. Boldog voltam, egy dolgot leszámítva. Újra láttam egy fiút, aki megtetszett. Tudtam, hogy nincs nála esélyem, ezért nem is léptem semmit. Egyrészt azért, mert nem akartam újra átélni azt a csalódást, másrészt, nem mertem. Utólag nem is bánom….
